Volt valamikor nem is olyan régen egy ugyanilyen pályázat. Akkor a velünk, körülöttünk élő embertársaink durva ellenállásába ütközött a megvalósítás.
Ahogy közeledik az alapkő letétele az új lakóotthonnak talán érdemes egy pillanatra megállni és belegondolni abba, hogy milyenek vagyunk. Miért azt nézzük, hogy a másik ember kívülről milyen?
Miért félünk a “más”-tól? Miért kell mindenkinek ugyanolyannak lenni? Szerintem az egyedi, a MÁS sokkal érdekesebb, izgalmasabb. A változatosságban rejlik az élővilág szépsége. A körforgást ez tartja fenn. Mindenkinek megvan a kis fogaskerék szerepe, ettől lesz egész a teremtés. Minden egyes résztvevőre szükség van a működéshez.
Az a jó, ha mindenki hozzá tud tenni az EGÉSZhez és ezzel még teljesebb és csodálatosabb világban élhetünk. Hagyjuk már alkotni, adni az embereket. Ki-ki a maga tehetsége szerint tegye teljesebbé az emberiséget.
Már van olyan jövőkép a tudósok elméjében, hogy az összes ember agya összekapcsolódna a világhálón és mindenki egy nagy agyi számítógép alkotóeleme lenne. Ezzel óriási számító- és tároló kapacításra tennénk szert. Hihetetlen, előre el sem képzelhető feladatokat oldhatnánk meg…
Nos ez lenne az igazán csodás világ!
Miért ne lehetne ez agyi összekapcsolódás nélkül is megvalósítható. Teljesen mindegy, hogy kinek milyen adottságai vannak. Azt nézzük mit tud hozzá tenni a teljes egységhez. Hagyjuk kibontakozni!
Olyan csodákra képes minden egyes ember! Akkor mit számít az, hogy testi vagy elme fogyatékossága van, ha nem ártani akar?
Egyébként meg a fogyatékosság mihez képest mért? Ki mondja meg, hogy mi a normális? Ja, a többség! Sok lúd disznót győz elv érvényesül.
Egyébként: “csakazértis” lakóotthon!
